Ha én cégvezető lennék, és fontos lenne számomra a csapatom, illetve azt várnám el tőlük, hogy jól teljesítsenek, hatékonyan végezzék a munkájukat, akkor három dologra állítanám be az ‘antennáimat’, három dolgot figyelnék különösen. Úgy is mondhatnám, három esetben szeretném, ha a saját vészcsengőm bekapcsolna:

1. ha apátiát, motiválatlanságot, kedvetlenséget, unalmat látnék és tapasztalnék;
2. vagy ha stresszesek, szorongóak lennének a kollégák és ennek tartósan, többször is érezném a jeleit (tehát nem csupán egy-egy magánéleti probléma okozhatja);
3. a harmadik eset az lenne, ha sok konfliktus lenne a szervezeten belül, ha nem tudnának együttműködni, egymásra mutogatnának a hiányosságok számonkérésekor és játszmáznának egymás között, nem lenne meg az elvárható őszinteség.

Ehhez persze, mármint hogy legyenek saját antennáim és meglegyen bennem a szándék is, hogy működjenek, kell egy jelentős érzelmi intelligencia, kell a tudatosság, annak felismerése, hogy ezeknek az érzelmi faktoroknak milyen komoly jelentőségük van (tudtam én ezt valahol régen is a szívem mélyén, de mára nagyon megtanultam és sokkal tudatosabban élek vele).

Sok vezetőtársam azt gondolja, ezeknek az elvárásoknak természetesen meg kell felelnie minden csapatnak, azoknak a beosztottaknak, akikkel szerződést kötünk. Ez azonban nem megy magától, ezt nem garantálja a munkaszerződés aláírása!

Szóval, ha én vezető lennék és itt-ott döcögnének a fentiek, akkor elgondolkodnék, mit is tehetek az ügy érdekében.

Vegyük számba, mit is tehetnék:

• Sokkal jobban figyelnék a jelekre, sőt, rákérdeznék, bátorítanám az embereimet, osszák meg velem problémáikat. Tudom, hogy ez nagyon időigényes, de muszáj, hogy egy vezető ne csak az operatív ügyekkel foglalkozzon. Próbálnék empatikus lenni, az egyes személyiségek ismeretében úgy közelíteni, ahogy a legcélravezetőbbnek tűnik. Persze ismerem őket, hisz nálam dolgoznak és tudom, kihez lehet humorral, kihez pontos adatokkal, tényekkel, kihez érzelmi alapon közelíteni. Ha erről fogalmam sincs, akkor lehet, hogy valamit rosszul csináltam eddig…
• Meghirdetnék egy közös programot. Ez lehet egy régen bevált és kedvelt forma (közös esti sörözés, céges hétvége, kirándulás), de lehet egy vadonatúj dolog is, például elhívhatnék egy kulturális projektet, egy pszichodrámás szakembert, egy trénert, egy coachot, aki indirekt és direkt módon egyaránt segíthetne nekünk ránézni a problémáinkra, magunkra.
• Ha nagyobb a szervezetem, kiválasztanék, vagy megszavaztatnék a csoporttal egy kisebb team-et, akiket megkérnék, gyűjtsék össze a problémákat, a javaslatokat, az észrevételeket és tárják elém, mire jutottak, ők hogy látják a helyzetet. Kicsit delegálnám a probléma feltárását, de azzal, hogy én magam is részt veszek mind az információk gyűjtésében, mind a kapott adatok feldolgozásában.

Olvastam egy könyvet, mindenkinek ajánlom. Daniel Goleman: Társas intelligencia (Az emberi kapcsolatok tudománya). Sok jó gondolat van benne, de engem különösen megfogott, amiket a vezetésről írt:

„A legjobb vezető abból az emberből válik, aki megbízik másokban, empatikus, jó kapcsolatteremtő, megnyugtató, megbecsüli és inspirálja munkatársait. A legrosszabb vezető pedig az, aki távolságtartó, nehezen kezelhető és arrogáns – jobb esetben csak kellemetlen hangulatot áraszt, rosszabb esetben örökös szemrehányó.”

Ahogy így magamba tekintek, elbizonytalanodom. Igyekszem úgy működni, ahogy a jó vezetőkre jellemző, de tisztában vagyok vele, vannak időszakok, amikor bele-belecsúszok az elhamarkodott szemrehányós, illetve a távolságtartós stílusba. Ennek persze mindig megvan az oka, de az nem lehet mentség mindenre.

A könyv arról is ír, hogy kísérletekkel bizonyították, mennyire fontos a biztonságérzet a munkahelyeken. Ez a feltétele, alapja annak, hogy figyelni tudjanak a munkára, el tudjanak köteleződni a közös célok iránt, az akadályokat pedig kihívásként kezeljék, ne fenyegetésként. Ha ezt nem tudjuk biztosítani, akkor a szorongás és a stressz rányomja a bélyegét a szervezetünkre és a kudarctól való félelem visszaveti embereinket a teljesítményben, a kreativitásban, a proaktivitásban. Én pedig ezt nagyon nem szeretném.

Azért hálás vagyok, hogy a coach-om kezembe adta ezt a könyvet. Sőt, sok egyéb másért is hálás vagyok neki.

Még az a mondata is komoly hatással volt rám, hogy figyeljem meg, milyen sok párhuzam van a munkahelyi és a családi működésben, dinamikákban. A jó vezető általában jó szülő is!

Csak ajánlani tudom másoknak is! Mind a fentiek átgondolását, mind a coachingot!

Ha még olvasnál az érzelmi intelligenciáról, akkor itt írtam róla bővebben is.