Komoly felfedezést tettem! Azon gondolkodtam, van-e valami olyan jellemző, ami benne van a legtöbb emberben, aki saját elhatározásból coach-hoz fordul (hozzánk), illetve volt-e olyan dolog, ami jellemezte azokat, akik a mi csoportos programjainkon részt vettek? És rájöttem mi az! Igen, biztos vagyok benne! A megoldás pedig nem egy olyan kézenfekvő dolog, hogy pl. igen, változtatni akartak az életükön, el akartak érni valami célt. Nem!

Szerintem a titok ott van, hogy – a legtöbbször öntudatlanul, de – mind arra vágytak (vágyunk), hogy integránsak legyünk, hogy legyünk valakik! És, hogy ezt a valakit, aki mi vagyunk, akivé válni tudunk, becsülni tudjuk!

Motiváció

Mi kellene ahhoz, hogy elhiggyük, tudunk változtatni dolgokon, tudunk fejlődni és élhetünk jobb életet annál, ami van? És most nem arra kell gondolni, hogy anyagilag sikeresebbek is lehetünk, hanem arra, hogy jobban élvezzük, értékeljük azt, ami van.

Hogy bele merjünk, bele tudjunk nézni a tükörbe! Hogy meg tudjuk mondani a véleményünket és felnőtt módon tudjunk viselkedni, ne játszmázzunk, ne gyerekeskedjünk!

Elszomorít, amikor valaki azt mondja – és komolyan is gondolja -, hogy:

• én már ehhez öreg vagyok, nem tudok változtatni;
• nekem erre nincs lehetőségem;
• nekem jó így, ahogy van (közben a vak is látja, kínlódik);
• majd elkezdem, megcsinálom, ha ez és az (és jönnek a kifogások, magyarázatok, miért nem kezdi most el).

Az az igazság, hogy a saját dolgainkkal szemben nehéz objektívnek lenni. Hajlamosak vagyunk becsapni magunkat, hagyni magunkat sodortatni az árral és még magunknak sem bevallani, mit szeretnénk másképpen. Aztán persze ebből gyakran az lesz, hogy egyre nagyobb bennünk a feszültség, egyre nagyobb a nyomás, ami aztán egyszer csak kitör és akkor nem biztos, hogy mások számára ez érthető, tolerálható lesz.

Ki segíthet?

Na, ezért érdemes szakemberhez fordulni, vagy másokkal, barátokkal, rokonokkal megosztani a gondolatainkat, kétségeinket. Sokan nem szeretnek beszélni magukról, azt gondolják, a panasz szégyen, a bizonytalanság bevallása egyben a kudarc bevallása és az nincs benne a saját forgatókönyvben, azt nem tesszük ki a kirakatba.

Na (igen, ez önreklám lesz:) ezért érdemes eljönni hozzánk akár egy Tree Vision programra, akár egy rezilienciás csoportos programra! (Vagy coaching-ra!)

Még soha nem történt meg az, hogy bárki a csoportból ne tudott volna ráhangolódni a többiekre, hogy bárki ne érezte volna át a többiek témáját is.

Önmagában az empátia megélése, gyakorlása mindenkinek jót tesz, de ugyanígy a kapcsolódás, a közösségi megélés.

EQ

Ezek mind az érzelmi intelligencia elemei, amire – szakemberek és felmérések tömkelege bizonyítja nap mint nap – nagy szükségünk van és ez egyben a sikeres, boldog, elégedett élet alapfeltétele is (legalábbis hosszú távon).

Szerencsések azok, akik rendelkeznek eleve rezilienciás képességekkel (magyarul: lelki ellenálló képesség, lelki immunitás). Ők – mint általában minden problémát -, például az öregedési folyamatokat is könnyebben kezelik (belátással, függetlenségük megőrzésével, kapcsolatépítési képességük, kezdeményező képességük, kreativitásuk, humorérzékük megőrzésével).

A munkánk során sok csalódott, kiábrándult emberrel találkozhatunk. Nagyon ritka, hogy valaki kifejezetten jól érzi magát a bőrében, mégis coach-hoz fordul, mert valami témában elakadt, vannak kérdések és nyitott témák az életében, amelyekre úgy gondolja, talán egy segítővel hamarabb megkapja a választ, megoldást.

A mi kultúránkban, mai közegünkben inkább az a jellemző, hogy akkor fordulunk segítségért, ha már nagyon fáj, ha már a mindennapi életben akadályoz, ha a határán vagyunk annak, hogy minden összeomlik. PEDIG NEM KELLENE EZT MEGVÁRNI!

Mire vágyunk leginkább?

Amennyire én tapasztaltam, a legfontosabb talán az lenne, hogy megtaláljuk magunkat, hogy tudjuk magunkat értékelni, becsülni! Megtaláljuk és értsük a saját, integráns önmagunkat! Lehessünk büszkék magunkra! És nem azért, mert gazdagok vagyunk, vagy híresek, hanem azért, mert önmagunkat képviseljük és ennek tudatában is vagyunk. Jó lenne, ha nem úgy működnénk, hogy csak akkor lehetsz valaki, ha valami nagy dolgot teszel le az asztalra! Hiteles valakinek lenni úgy is lehet, ha semmi különöset nem vittél végbe az életedben, de azt jól csináltad, a te utad az volt, hogy ezt az egyszerűt csináld jól! Lehet, hogy sok embernek épp ezzel mutatsz jó példát! Nem a tökéletességet, a teljesítménykényszert és az elérhetetlen vágyakat kellene mindig sugallni, kódolva ezzel a reménytelenséget, a beteljesülhetetlenséget! A kevesebb tényleg sokszor több, jó lenne, ha tényleg elhinnénk!

Sokan fel sem ismerik, de azért félnek (akár már fiatalon is) a haláltól, mert tartanak tőle, hogy nem hagynak maguk után semmit, nem marad fenn belőlük semmi az utókornak.

Ez – eddig még nem is tudatosodott bennem sem -, hogy mennyire nagyon fontos a reziliencia fejlesztés folyamatában is!

Ez van amögött a vágyunk mögött, hogy értelmet nyerjen az életünk, hagyhassunk magunk után valami maradandót, értelmeset még akkor is, ha nincs gyerekünk, vagy nem lettünk híresek, nem halmoztunk fel vagyont, amit ráhagyhatunk valakire, akár a közre.

Nemrég olvastam erről egy jó mondatot, Csíkszentmihályi Mihály könyvében (Kreativitás – A flow és a felfedezés avagy a találékonyság pszichológiája):

„Ha szeretem az unokáimat vagy amit a munkámban elértem,

vagy az ügyeket, amelyekért harcoltam, akkor elkerülhetetlenül a saját halálom utáni jövő részének érzem magam.

Jonas Salk ezt a „jó ősnek lenni” attitűdnek nevezi.”

Csíkszentmihályi könyvének is az az üzenete, hogyan lehet élni úgy az életünket, hogy értelmesek, izgalmasak és termékenyek legyenek a napjaink. Valójában mi is ehhez szeretnénk hozzásegíteni minél több embert!

Dolgozzunk rajta minél többen!